1.Rész - Star(buck)

Sziasztok! Itt van (végre) az első rész! Boldog Újévet kívánok mindenkinek! Lehet hogy most még pár dolog nem tiszta, de idővel (remélem) egyre világosabb lesz majd minden. Jó olvasást!  :3

1.Rész

Star(buck)

Avril Szemszöge

Vigyorogva levettem a szőke hajamat fedő kapucnimat, a napszemüvegemet pedig zsebre tettem. Kár volt, ugyanis a Starbucks logóját megvilágító fénysugár az arcomon landolt. Egy pillanatra összeszorítottam a szememet, majd elfordulva egy hajgumit kotorásztam ki a zsebemből. Hosszas próbálkozás után sikerült úgy összefogni a zöld tincsekkel tarkított hajamat, mintha reggel, sietősen, csak úgy fogtam volna össze. Az ingem egyik ujját feltűrtem, a hátamra vettem az (egyébként párnával kitömött) hatalmas hátizsákomat, majd futva a Starbucks bejáratához indultam.
„Úgy, ahogy Brigitte tanította.”-fújtattam idegesen. Ennyi idő után már beletanulhattam volna. Szinte minden sarkon van egy ilyen kávézó, és már szinte mindegyikben eljátszottam ezt, mégis ideges vagyok. Mintha valami művész lennék…aki minden előadás előtt izgul, pedig tudja, hogy menni fog, végső elkeseredésében pedig a megélhetőségére gondol. Nem mintha pár pohár kávé hiánya annyira veszélyeztetné a megélhetésemet.

Péntek van, a hét utolsó munkanapja. Mindenki ide-oda rohangál, hogy mindnél hamarabb végezhessen a teendőivel, vagy hogy éppen azokat kerülje el. Szerencsére a Starbucks sem kivétel. A kígyózó sorok egészen a bejáratig értek. Gondolkodás nélkül berontottam az ajtón. Körül nézve három kasszát pillantottam meg. Az első mögött egy fiatal lány állt, aki ide-oda kapkodta a pénzt és a kávés poharakat. Vele túl nehéz lenne szerencsétlenkednem, - mormogtam idegesen. A másodikban egy középkorú, morcos nő állt, egy kisebb… állattal az orrában. Hogy a fenébe vehetnek fel ilyen alkalmazottakat egy ilyen híres kávézóba?! Ennyi erővel engem is be lehetne állítani. Igaz, hogy a bevétel fele nyomtalanul eltűnne minden hónapban…
És végül, a harmadik pult mögött egy fiatal srác remegő kezekkel vette el a pénzt mindenkitől, miközben igyekezett letörölni a pultra fröccsent kávét. Ő pont megfelel. Itt az idő.

Zsebre tettem a kezemet, és találomra megnyomtam a (tavaly egy müzlis dobozban talált) fekete színű játékszerűséget, ami eddig a zsebemben pihent a napszemüvegem mellett. Igazából sosem jöttem rá, hogy kell játszani, de távolról eléggé telefon hatást kelt, ráadásul zenél is. Mobiltelefon híján meg kell ezzel elégednem.

Nagy meglepetésemre ez az Izé rögtön zenélni kezdett. Életemben először eltaláltam a nagy, zöld gombot. A fülsüketítő zene-bona rengeteg tekintetett vonzott magára, és nekem pont erre van szükségem. Gyorsan kivettem a készüléket a zsebemből, megnyomtam a piros gombot, és a zene abba maradt. A fülemhez emeltem azt az izét, mintha telefonálnék. Fennhangon sipítozni kezdtem.

-NYOLC PERC MÚLVA KEZDŐDIK A VIZSGA?! MINIMUM 30 PERC MIRE INNEN ELSZABADULOK!-kiabáltam a semmivel. Ez az egyetemi vizsga dolog a kedvenc kamu sztorim, amit egy reggeli megszerzése miatt eszeltem ki. – MEG FOGOK BUKNI!! ISMÉTELNEM KELL MAJD AZ EGÉSZET! ANYÁMÉK KIVÁGNAK OTTHONRÓL!-itt elcsuklott a hangom, majd egy nagyot nyelve folytattam. – NEKEM SZÜKSÉGEM VAN ARRA A KÁVÉRA! TUDOD, HOGY EGYETLEN EGY EGYETEMI VIZSGÁT SEM KEZDTEM EL KÁVÉ NÉLKÜL!-hüppögni kezdtem, mint aki éppen elsírja magát. A kezemet a szememhez kaptam, és egy kicsikét megnyomorgattam azt. Mikor elhúztam a kezemet, a bőröm a piros szín minden árnyaltában játszott.

-Sír…! Engedjük előre, hiszen vizsgázik! Rendes állampolgár!-hallottam az előttem álló öreg néni hangját.

Még szívszaggatóbban kell hüppögnöd, Avril! Menni fog.

-EZT NEM TUDOM ELHINNI! NEKEM SZÜKSÉGEM VAN ARRA A KÁVÉRA!-emeltem a jobb kezemet a homlokomhoz drámaian.

Ebben a pillanatban ez az izé kiesett a kezemből, a testem pedig követte. Pár másodperc elteltével azon kaptam magamat, hogy a földön ülök hisztérikusan kiabálva. Oké, ez egy kicsikét túl van játszva, és egy kicsikét túl halkan ordibálok. Mondjuk annyira, hogy a kasszák mögött álló három ember (plusz egy pulikutya a nő szaglószervében) zavartalanul folytatta a munkáját. Remek! Legalább elő tudom adni a zavart külföldi cuccot.

-Kislány, álljon fel a földről! Még megfázik!-szólt rám az előttem álló öreg néni. Egy pillanatra valami furát éreztem a gyomromban, majd a „könnyeimet” törölgetve felálltam. Úgy nagyjából 25 ember egyszerre tessékelt előre. Imádlak, Los Angeles!

-Pár percet már tudok várni. - nyugtáztam a mögöttem álló embereknek.

Akik nem engedtek előre (bevetve az összes szókincsüket) szép dolgokat motyogtak rám. Miután csak egy ember választott el a kasszától, kibújtam az ingemből, megvillanta „I LOVE PARIS” feliratú pólómat.

Elég gyenge próbálkozás egy francia lány eljátszásához. Túl nyilvánvaló. Mint a Justin Bieber-es fanfictionok többsége. Ugyan ki feküdne le egy 15 éves lánnyal, akivel egy étterem wc-jében találkozott 2 napja?!

Már megint elkalandoztam.

Nagyjából öt perc telt el, míg a remegő kezű fiú hozzám nem szólt.

-Mit szeretnél?-hadarta el, majd a kezét készenlétbe helyezte, hogy azonnal le tudja adni a rendelést.

-Uhm…-nyögdécseltem lassan.-Én nem érteni angolt.

-Oké, nézzen rám!-próbálta túl harsogni az eszméletlenül nagy, dühös tömeget.-Csak mutassa meg, hogy mit szeretne kérni.

-ÉN NEM ÉRTENI ANGOLT!-kiabáltam szörnyű megjátszott akcentussal. A fiú ökölbe szorította a kezét, majd felkapta a pulton heverő ital/étel lapot. Vékony, remegő ujjaival a kezembe nyomta, majd mutogatni kezdett rajta, aztán rám mutatott. A tömeg egyre türelmetlenebb lett.

-Ajándék?-mosolyodtam el bugyután.-Én köszöni.-összehajtogattam a lapocskát, majd csak úgy zsebrevágtam.

A fiú szeme megrándult. Válaszra nyitotta a száját, majd azon nyomban be is csukta. Az órára pillantott, majd egyszer csak hátrakiáltott.

-Egy Coffee Frappuccino lesz!

Megráztam a fejemet. Felemeltem az ujjaimat, négyet mutatva.

-Bocs skacok, NÉGY darab lesz!-sívított a fiú, majd a vállamnál fogva kilökött a sorból. Értetlen arcot vágtam.

-Nem kell fizetnem?-húztam fel a szemöldökömet. Minden úgy sikerült, ahogy terveztem.

-Csak menjen innen!-nyomta a kezembe a kávés dobozokat.

Huncutul elmosolyodtam, majd az ingyen szerzett kávékkal felszegett állal távoztam. Visszanézve láttam, ahogy az ügye-fogyott fiú a saját pénzét rakja bele a pénztárgépbe. 

Adam Szemszöge

-Te jó ég.-suttogtam félig rekedten az órára pillantva.-Te jó ég!-lassan formáltam a szavakat, amik alig hallhatóan hagyták el az ajkaimat.-Te jó ég.-ismételtem meg harmadszorra mikor a félig álomban lévő agyam felfogta, hogy elment a hangom. Felemeltem a fejem az íróasztalomról, a kezemet a halántékomra helyezve.

-Kell neked hajnali négyig dalt írni és énekelni.-dorgáltam meg magamat el-elcsukló hangon. Bele rúgtam az íróasztalba, miután néhány szitokszó után feltápászkodtam a kényelmetlen székemből. A papírra pillantva még nagyobbat akartam rúgni az asztalba, aztán rájöttem, hogy az agyam ismét lefagyott.

-A kurva életbe.-csücsültem vissza a székre, a bal bokámat a jobb combomra helyezve. Lehúztam (az egyébként három napos) zoknimat, majd felszisszentem a fájdalomtól.

-Ez be fog dagadni.-rándult meg a szám az idegességtől.-És kilenc óra van! Már legalább fél órája a stúdióban kéne lennem, felénekelni az új dalt, amit tegnap este kellett volna megírnom.-kiabáltam, (vagyis próbáltam) magammal, miután az (összesen egy szavat tartalmazó) íróasztalon pihenő papírt összegyűrtem, majd egy gyors mozdulattal eldobtam valamerre.

Mi a fenét csináltam én tegnap este?!

Tegnap este, 02:48

-Ez sem jó.-firkáltam le a papírra írt pár sort.-Ember, valami mélyebbet produkálj már! Valami olyat, ami te vagy…

Ahhá! Mi lenne ha…- kezdtem szorgalmas írásba. Egész jó,- olvastam el az első két sort. Megpillantva a második kettőt összegyűrtem a papírt, majd egy ismeretlen helyre dobtam el. Talán jobb lenne, ha ezzel nem most próbálkozok. A farzsebembe nyúlva (Egek, mennyi tini lány adna meg mindent ezért a mozdulatért – És nem az Iphone kivevésére gondolok) elővettem a telefonomat, megnyitottam a legutóbbi sms-t amit Tommynak címeztem, majd pötyögni kezdtem.

„Haver, nem jönnél át?”

Ez egy kicsikét bunkó.

„Tommy, át tudnál jönni a te jó öreg Adamedhez, aki annyira szeret téged?”

Ez meg túúúl kedves. A hülye még félreérteni. Bár a GNT és az AMA óta szerintem már semmin sem lepődne meg.

„Tommy, át tudsz jönni?”

Így már jó. Bíp-Bíp. Elküldve. Összesen fél másodpercet kellett várnom a válaszra.

„Haver, hajnali három van…És egyébként is…csajjal vagyok.”

Elolvasva az utolsó két sort teljesen lefagytam. Csajjal? Hol talált ő olyan csajt, aki(t)…

A, Megtetszett neki (Tommy ízlését tekintve ez hatalmas csoda)

B, Cseppet sem zavar, hogy a kiszemeltje, vagy palija (attól függ…) nyilvánosan, több ezer ember előtt csókolja meg a FÉRFI munkatársát. Vagy ismerősét. (attól függ…)

C, Hajlandó vele beszélgetni hajnali háromkor. (Oké, úgy beszélek, mint aki nem az imént hívta volna át Tommy-t beszélgetni.)

„Csajjal? Te? :’D Öregem, elfelejtetted közölni ezt velem.”

Az Értelmes válasz tőlem.

„Az előbb már leírtam. Egyébként pedig nem én vagyok az, aki ki sem mozdul a ház és a stúdió bűvköréből. És, csakhogy méltó legyek önmagamhoz: KAPD BE.”

Már ő is kezdi. Miután a létező összes barátom bejelentette, hogy szinte szarok rájuk, és még be sem mutatkoztam a párjuknak, folyton csak az új albumon görcsölök, és még csak be sem mutatkoztam a párjuknak. (igen, rejtélyes módon mostanában mindenki megtalálja a lelki társát, rajtam kívül. Bazd meg, Cupido.) Nos, azóta valahogy hányingerem van, ha valaki a „Szerelem” szót említi.  Régebben sokkal könnyebb volt ez az egész procedúra: Csak odamentem a kiszemelthez, randira hívtam, és kész. Most pedig…Örülhetek, ha kiszabadulok a házból. Eddig legtöbbször a baráti köreimen át ismerkedtem, de most hogy a bandán kívül szinte mindenki lekopott mellőlem, egy „Rossz barát vagy” feliratú kitűzővel megtoldva ezt az egészet, tök egyedül vagyok. Folyton. De mindezt vállalnom kell. Az éneklés a munkám, és az önkifejezésem is egyben. Nem kell olyan barát, aki akadályozza az önkifejezésem.

Miért akarom ezt bebeszélni magamnak?

Lassan a konyha felé vettem az irányt. A ’jól lakott óvodás’ feeling talán elősegíti a dalszerzést. Kinyitva a hűtőt két dolgon ragadt meg a szemem: A születésnapomról maradt tortaszeleten, (megjegyzem, hogy a születésnapom januárban volt, most pedig szeptember vége van) és egy darab fonnyadt paradicsomon. Kell neked mindig étteremben kajálni. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy a tortaszeletet eszem meg, aztán röhögve nyúltam a hűtő másik végében pihenő sörös dobozért. Szemügyre vettem a doboz feliratát, majd egy pillanatra elszorult a szívem. Eszembe jutott ő. Aki mindig egy lepukkadt bárban üldögél, a kedvenc sörét iszogatva. Akivel csak egyszer beszéltem, pár hónappal ezelőtt, hulla részegen. Aki gyereknek néz engem, és ugyanaz a neve, mint a világ legtrébb tinédzser énekesének. De most komolyan. Van olyan ember, akinek nem Justin Bieber jut eszébe, ha kimondom, hogy ’Justin’? Istenem, hogy milyen szép szemei vannak. Mármint nem Biebernek. Hanem Justinnak.

Ebből már nem mászok ki, ugye?

Visszaslattyogtam a nappaliba, leültem a székre, majd egy kis idő múlva rezegni kezdett a telefonom.

„Mi van, most maszturbálsz?”

Elolvasva az SMS-t felrötyögtem. Tommy, a kis mókamester…

„Nem azzal a csajjal kéne lenned?”

Reagáltam nem törődve Tommy előbbi hülyeségével.

„Szóval azt csinálod. Öregem, azért szólhattál volna, hogy most egy kis ideig ne írjak SMS-t, mert ez így olyan félreérthető… a számomra: D”

Lemondóan megráztam a fejemet, majd belekortyoltam a sörömbe.

„Te lennél az utolsó, akire…- ezzel alátámasztanám Tommy fikcióját, szóval inkább nem folytatom – éppen dalírással próbálkozok, de szerintem az lesz belőle, mint a múltkor…”

Ismét felröhögtem. Legutóbb a két héttel ezelőtt próbálkoztam dalírással, de két üveg vodka hiánya lett belőle. Körülbelül hajnali négykor felhívtam Isaac-ot, hogy: „Vedd le a zöld tangádat” (Ennyire emlékszek), mire rá úgy fél órára beállított mindenki, (Cam, Isaac, Monte, Tommy, és Robert [Ő amolyan almenedzser féle]) majd miután lehánytam Cam kedvenc felsőjét, (Nem az én hibám volt. Minek jön a kedvenc felsőjében egy részeg emberhez?!) megfürdettek, (Úgy értem hogy ruhástól beledobtak a jéghideg vízzel megtöltött fürdőkádamba) lefektettek, majd másnap reggel egy alapos fejmosás után kitakarították velem az egész házat, megvetették velem újra Camilla felsőjét, és legalább 7 napon keresztül minden este figyelt rám valaki. Végül persze tanultam a dologból, és nem győztem hálálkodni a csapatnak, de a mai napig ezzel viccelődik mindenki.

„Ahhá. De ha az éj közepén netán hívni akarnál, tudd, hogy rajtam kék színű tanga van.”

Kikészítenek Tommy hülye viccei. A többiekkel annyira savanyú. Csak engem ajándékoz meg a remek humorérzékével…Túl fáradt vagyok most elviselni őt.

„Figyu, most asszem’ folytatom az eddigi tevékenységeimet. Szia”

Egy szuszra felhörpintettem a sörös doboz egész tartalmát. Aztán egy másikét is. És így tovább. Az ötödik doboz után már egy személyes partyt csaptam a házban, az I love Rock and Roll-t énekelve. Nem kicsit hangosan.

Ma Reggel, 09:04

Kénytelen leszek lemondani az egészet a fenébe, és a mai napot ágyban tölteni. Az iszonyatosan fájó fejemet fogva betárcsáztam Robert számát, megköszörültem a torkomat, hogy legalább lehessen hallani, amit mondok.

-Adam, hol a fenében vagy már?-vont kérdőre Robert a maga nyugodt formájában. Lassan és kimérve beszélt, majd elhallgatott rendes magyarázatott várva.

-Nem tudok…- egy kisebb fajta köhögő roham félbeszakított – Nem tudok ma bemenni. Szörnyen fáj a torkom. Elment a hangom, bedagadt a lábujjam, és fáj a fejem. Ráadásul a dalt sem írtam meg.-köptem a szavakat. Felsóhajtottam. Ez így elmondva még szánalmasabbul fest. De legalább az őszinteség mellett döntöttem, ugyanis Robertnek képtelenség hazudni.

-Kurva jó.-bökte ki a szavakat (vélhetőleg) összeszorított szájjal. Magam elé képzeltem a ’Megöllek bye: Rob’ tekintetét. Te jó ég.

-Én…-próbáltam volna szabadkozni, de inkább elhallgattam. Úgysem tudok most kinyögni semmi értelmeset.

-Ugye tudod, hogy ez lett volna a 8. dal a lemezen?- emelte feljebb a hangját –És mivel nincsen kész, ez azt jelenti, hogy késik a lemez. Lehet, hogy csak pár napot, de ez is számít, Adam!

Felsóhajtottam. Félig megkönnyebbültem, hogy ennyivel megúszom, félig pedig belátva hogy hülyeséget csináltam.

-Ne sóhajtozz itt nekem. Ennyivel nem úszod meg. Ameddig nincs meg a teljes lemez, nem FOGOD kiadni az első kislemezt. Ebben állapodtál meg a nagyfőnökkel. Tehát ha jól számolom…kezdheted közölni a rajongóiddal hogy a kislemezt novemberre tolod. Apropó, nagyfőnök. Ezt jelenteni fogom neki. Nem azért rendelt ide egy csomó legendás dalszerzőt, hogy aztán rögtön el is mehessenek. –hangozz az ítélet. A kislemez elhalasztása résznél legszívesebben felkiáltottam volna. De nem ment. Ismét felsóhajtottam. De most már fájdalmasan. Hogy fogom én ezt közölni a Glambertjeimmel?! Kegyetlenség. Most úgy utálom magamat.

-Ugye tudod, hogy csak jót akarok?-pedálozott Robert most már nyájas hanggal. Néha annyira, de annyira utálom. Pedig előfordul…oké, általában mindig igaza van.

-Menj a francba.-suttogtam a tőlem telhető hangossággal, majd kinyomtam a telefont.

„Glamberts…Nem tudom, hogy közöljem veletek, de…A kislemez nem lesz kész októberre. Talán majd novemberben készhez kapjátok. Ne haragudjatok! <3”

Tweeteltem ki szinte azonnal. Nem vártam meg az utálkozó/sajnálkozó/türelmetlenkedő/kérdezősködő válaszokat, hanem azonnal kiléptem. Ezt jól elcsesztem.